Lénárt Sándor írása megjelent:  Revizor, 2011. 10. 12

Balla D. Károly legújabb regényének október 12-i könyvbemutatójára a Magvető Kiadó Facebook-oldalán került sor. A technikai fejlődéssel lépést tartani igyekvő gesztus tulajdonképpen digitális főhajtás nemcsak a Tejmozi, de a mindenkori papíralapú kiadások előtt is. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

A Magvető választásnem véletlen (a FB könyvbemutató részleteit l. itt - a szerk.), hiszen a világhálót szövögető író alkatához és a szöveg karakteréhez is kifejezetten illik az online debütálás, Balla D. Károly ugyanis blogbejegyzéseiben számolt be munkamódszeréről, melynek során a regény megírt részei feldarabolva, az üres regénytérben szétszórva, cserélgetve, újrarendezve, de hipertextuális jellegüket megőrizve nyerték el végső pozíciójukat. (A regény blogoldala itt érhető el - a szerk.) Térben és időben csapongó, rapszodikus szerkezet jön így létre, ismétlődő, egymásra utaló történetfoszlányokkal, amit a regény helyenként csak sejtet, máskor viszont érzékletesen illusztrál: „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi majd monológját hősöm apja a regényem túlfelén” (7.o.), illetve „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi monológját hősöm apja utolsó közös reggelijük után.” (146-147.o.) Jóllehet, a választott módszer az írást és az olvasást egyaránt megnehezíti, ugyanakkor hitelt érdemlően modellezi az emlékezés logikáját.

A regény ugyanis az apai mintát akarva-akaratlanul követő, ehhez mérten magára maradt, meghasonlott férfi keserédes múltidézése, mozgó emlékképeinek kivetülése az éppen aktuális vászonra, legyen szó a torontói járat által felhasított felhő tompa, az északi-tengeri öböl felett képződő köd képlékeny, a végeláthatatlan, hullámzó hómező vakító vagy a műterem tejüvegén keresztül kiszüremkedő képek túlexponált fehérségéről. Többek között innen az erősen véleményes cím, a Tejmozi.

A retrospektív vetítést idéző regényben gyakorta váltakoznak, sőt keverednek a helyszínek, az idősíkok és – ami összetéveszthetetlen ízt ad a Tejmozinak – az elbeszélő(k) nézőpontjai is. A szöveg legmarkánsabb jellemzőjét, vagyis a narráció áttételességét a regény metafiktív törekvései is jelzik. „Még csak azt sem döntöttem el, milyen alkotói szemszögből írjam az írandókat. Hol egyes szám első személyben számoltam be személyes tapasztalataimról, hol kívülről, egy személytelen és mindentudó narrátor nézőpontjából végeztem helyzetelemzést, hol pedig, mindkét alapállást felrúgva, látni engedtem azt az írót, hősömet, aki saját apa-történetével viaskodik.” (192.o.)

A történetmondás azonban korántsem ennyire egyszerű, a hipotézis alapján elkülöníthető narratívák ugyanis az elbeszélés gyakorlatában egyszerre, együttesen érvényesülnek. Ez részint azért lehetséges, mert Balla D. ugyanúgy írja a Tejmozit, ahogyan a Tejmozi hőse írja saját regényét, részint pedig azért, mert a dörzsölt olvasó magától értetődően különíti el a szerzőt a narrátortól, tehát a regény első mondatának kétértelműségét a következőképp lehetne feloldani: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek” (5.o.) – írom a Tejmozi című regényem felütésében.

Balla D. persze nem a redundancia ellen tiltakozó stílusérzéke miatt kerüli a fenti megoldást, hanem azért, mert játszik: egyszerre mondja el a Tejmozi regényíró hősének történetét és a Tejmozi megírásával folytatott saját küzdelmét, ezzel bravúrosan csúsztatva egymásba fikciót és metafikciót. Persze előfordul, és rögvest emlékezetes pillanatokat okoz, amikor jól kivehetően elkülönül a fikció részeként íródó regény mindentudó narrátorának, a Tejmozi én-elbeszélő hősének, valamint szerzőjének, Balla D. Károlynak a hangja: „akkor láttam először kívülről magamat, mint ahogy most is látok állni egy férfit a tengerre néző vendégszobában, […] tudom, hogy álmatlan éjszakája után most próbálja helyére tenni magában az apjához és anyjához fűződő lezáratlan és feldolgozatlan viszonyt, tudom, hogy én vagyok ott az a férfi, én beszélek az ablaküvegnek, mondja a hősöm a regényemben”. (78.o.)

Általában nehezen eldönthető, hogy melyik narrátori szólam érvényesül inkább, viszont az elbeszélők száma, személye nem okoz fennakadást, hiszen mindegyikőjük ugyanazt a történetet mondja el a családja közelsége ellenére is remete életet élő, öntörvényű apáról, az elhagyott feleség és önmagát elhagyó anya összeroppanásáról és a testvérpár kényszerű egymásra támaszkodásáról. Tehát nem a narráció áttételességének ténye, sokkal inkább a mikéntje az érdekes. „Apám műterme révén a női testek és a komolyzene iránti érdeklődésem egyszerre ébredt fel, és a két különböző inger egyetlen nagy, titkos sóvárgásban kapcsolódott össze” - mondja Balla D. hőse, de a Csajkovszkij által kiváltott erekció zavarba hozza, ezért egyes szám harmadik személyben, regényalakjára hárítva folytatja a történetet. Többnyire persze azért változik az elbeszélő személye, hogy a szöveg a szerzői szándéknak megfelelően fókuszálhasson: a szubjektívabb, személyes hangvétel megengedi, hogy bármi elhangozzék, ami épp kikívánkozik, az objektívabb, távolságtartó hozzáállás pedig a szenvtelen, tárgyilagos vizsgálódás lehetőségét teremti meg. Balla D. Károly ezzel olyan narratív sémát hoz létre a Tejmoziban, amely a hátszöveg ígéretéhez híven annak leírását is megengedi, amit elgondolni sem illett volna.

Az alaposan kimunkált prózatechnika persze számtalan szuggesztív részletet eredményez. Anyámnak kapóra jött a méhrák, írja Balla D. hőse, de már nem fiktív regényalakjára, hanem saját, bár ugyancsak fiktív mivoltára vonatkoztatva. „Igazán nem volt nehéz rájönnie arra, mindez csak azért történhetett meg, mert a méhében találtak valamit. Egy gonosz kis daganatot, amely hirtelen fontossá, a legfontosabbá tette őt, s amit épp ezért a legszívesebben megtartana, hagyná, hogy növekedjen, kihordaná, mint bennünket, és mint visszaállított anyai hatalmának torzszülöttjét – talán világra is hozná.” (113.o.)

A Tejmozi ettől függetlenül ízig-vérig aparegény, telis-tele esszészerű fejtegetésekkel logikus nyelvről és intuitív matematikáról, sakkról, komolyzenéről, gasztronómiáról, aktfestészetről, születésről és halálról, vagy épp a kínzó kijelentésről: regényt írni nagyjából lehetetlen. Azért nem teljesen, mert Balla D. Károlynak mégiscsak sikerül, jóllehet a szerző a 2009. március 6-i blogbejegyzésében még főként dilemmájának ad hangot, miszerint a kérdés az, hogy „a magam élvezete, a magam játéka és a megszokott formák megbontása iránti vonzalmam kedvéért nem áldoztam-e fel magát a regényt, s önző módon nem újra én voltam-e fontosabb magamnak írás közben, semmint az egyébként nagyra becsült olvasó.”

A Tejmozit övező kétely azonban alaptalannak bizonyul, a regény legnagyobb érdeme ugyanis éppen a játékos, egyszerre komolyan veendő és figyelmen kívül hagyható narráció áttételessége: jóllehet a nézőpontváltások teszik lehetővé a regény mélyszerkezetének, rejtett összefüggéseinek felfejtését, ugyanakkor nem bizonytalanítják el a befogadót, és nem akasztják meg az olvasás lendületét. A Tejmozi ennélfogva az értő műélvezés józan, olvasóbarát provokációja.

Mrs. Capote kritikája BéDéKá Tejmozijáról innen: Gerincre vágva

TEJMOZI

Vékony, kézbesimuló kötet a Tejmozi, röpke kétszáz oldal, mégis annyira súlyos, úgy érzem, néha földig lóg a könyvet tartó két kezem. Időről időre muszáj megállnom, ilyenkor ténfergek egy kicsit a lakásban, kibámulok az eső verte utcára, keresem az októberi nyarat, tegnap még itt volt, ma azonban már csak a nyúlós-nyálas szürkeség.

Balla D. Károly hőse is az ablaknál áll, valahol fent, északon, és a tenger fölött gomolygó ködbe bámulva próbálja kibogozni azokat a kusza szálakat, melyek anyjával és apjával még azok halála után is végérvényesen összekötik őt. Az apa festő volt, „jó iparos”, aki a családi szuterénben szakmányban gyártotta az aktképeket („Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám.”), majd egy adott ponton úgy dönt, hogy kiszáll a mókuskerékből, és attól kezdve mindentől és mindenkitől távol egy faházban tengeti életét.

Ha tehetné, hősünk is menekülne a családi fészekből, ahol anyja és húga érzelmi zsarnoksága alatt fuldoklik. Ezt a láncot azonban képtelen elszakítani, különösen, miután anyjánál rákot diagnosztizálnak. A törődéstől és a gyermeki figyelemtől az anya már-már kivirul, hiszen a „gonosz kis daganat” hirtelen „a legfontosabbá tette őt”. És bár eleinte az apjáról akart könyvet írni, narrátorunk az érzelmi nyomás alatt úgy dönt, anya-regénybe öli lelki nyomorát.

Hősünk azután a múlt tejüvegén keresztül próbálja felidézni emlékeit, a festészetébe egy idő után belefásuló és a fia művészi tehetségtelenségét elnézni képtelen apáról, és a gyerekével sajátos manónyelven beszélő, közben pedig őt magát aggályos szeretetével az őrületbe kergető anyáról. A regényhős regényhősének időnkénti felbukkanása az, ami igazán izgalmassá teszi a regényt, és könnyíti meg az elbeszélője háta mögött megbúvó elbeszélő kezdetben akadozó, majd mind merészebb színvallását, érzelmi kitárulkozását.

Balla D. Károly ugyanakkor túllép a szimpla „regény a regényben” sémán. Az én és az ő gyakorta összemosódik nála, a szerző által hősömnek nevezett figura több perspektívából vall élete meghatározó momentumairól, így a műteremben meztelenül pózoló lányok után leselkedő gyerekkori önmagáról, későbbi kamaszkori szerencsétlenkedéseiről, vagy a nyilvánvalóan szeretethiányban szenvedő anyjával folytatott érzelmi tusájáról. A történet pedig akkor kap újabb csavart, amikor a névvel soha nem illetett elbeszélő mellett megszólal az ő általa kreált hős hangja is.

A vonzások (anya) és taszítások (apa) örvényébe került hős közben azonban mintha minduntalan falakba ütközne. Leginkább a saját maga által kreált falakba. A későbbi apa-regény azonban nagyban hozzásegíti őt ahhoz, hogy mind mélyebbre hatoljon az emlékeiben, és felidézze azt a három napot (az utolsó közös három napot), melyet apjával töltött kettesben a semmi közepén álló faházikóban. Hogy ez mennyire fontos is volt számára, kiderül abból, hogy hősünk többször is megvallja, hogy miközben apja nyomában botorkált a hóban egy ismeretlen ruszin sírja felé,

„majdnem megszerettem ezt az öreget ott a fehér villódzásban. Egyszerre mutatott megható elesettséget és impozáns erőt, ahogy ment, lépdelt, gyalogolt, haladt a maga útján az én apám a maga taposta ösvényen, és nekem most jólesett nyomába lépnem, követnem őt valahová, valamihez, valamiért, ami neki hallatlanul fontosnak látszott.”

Lassan hömpölygő, sűrűn szőtt, veretes textúrájú szöveg a Tejmozié, újra- és újraolvasásra ösztönző sorokkal, amely úgy beszél alapvetésekről, hogy közben szerencsére nem fullad közhelyekbe. Ha valamit mégis erőltetettnek éreztem, az a Paul Robert-féle szál – nem biztos, hogy a dolgoknak mindig ennyire kereknek kell lenniük.

Számomra mindenesetre az elvágyódás könyve a Tejmozi, ahol a hős nem a földrajzi távolságokat, sokkal inkább a lelkieket akarja átszelni, kitörni vágyik a „szűkre mért szabadság” magára aggatott kitinpáncéljából, apja és anyja érzelmi szorításából – csak azért, hogy azután időről időre visszavágyódjon oda.

Benedek Szabolcs recenziója BéDéKá Tejmozi c. regényéről a Népszabadságban, 2011. okt. 1. Az eredeti szöveg innen: NOL

Amikor tavaly egy meleg nyári napon átutaztam Ungváron, mivel egy kisebb társasággal voltam és amúgy is nagyon siettünk, nem látogattam meg Balla D. Károlyt. Nem látogattam meg, de miközben a városban araszoltunk, nézelődtem, és próbáltam kitalálni, merre lehet az az akkortájt bizonyára a szokottnál is forróbb manzárdszoba, amelyből Balla a világ történéseit figyeli, és ahonnét rendszeresen tudósít szemlélődéseiről – hol az írói életmű részeként, hol ahhoz ezer szállal kapcsolódva online felületen. Nem kétséges ugyanis, hogy BDK Kárpátalja legismertebb bloggere. Életének külső és belső rezdüléseiről számol be az interneten, sőt megkockáztatom, ő a magyar irodalom „leginteraktívabb” alkotója: ha valaki egyszer alaposan meg fogja vizsgálni írói pályáját, nem hagyhatja figyelmen kívül számtalan virtuális megnyilvánulását a blogbejegyzésektől kezdve egészen a közösségi oldalakon tett hozzászólásokig.

Nem meglepő, hogy új kötete, harmadik regénye már a megjelenés előtt saját blogot kapott. Ebből megtudhatjuk, hogy a mű első darabjai 2004-ben keletkeztek, amelyekből kiindulva a szöveg négy-öt évvel később formálódott egésszé. Mégpedig oly módon – derül ki ugyancsak a blogból, pontosabban egy arra föltett, szintén internetes interjúból –, hogy az író nem készített semmiféle előzetes tervet, hanem egyszer csak nekiült a regénynek, „hátha utóbbi majd megteremti az előbbit (…) csak elkezd folyni a szöveg, egyik mondat hívja a másikat, egymásból következnek a dolgok, és nem a szent koncepcióból”.

Mindez nagyban tetten is érhető. „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek” – ezzel a mondattal kezdődik a Tejmozi. Hamar kiviláglik azonban, hogy a főhős alapvetően narrátor is, lévén, hogy a szöveg egyes szám első személyű, ám a legelső mondatban meghatározott másik, „valódi” elbeszélő a későbbiekben csupán időnként „jelentkezik be”: olyankor, amikor mintegy megmutatja nekünk a főszereplőt, aki vendégtanári állásának elfogadása után egy tengerre néző ablak előtt állva gondolkodik a múltbéli dolgokon; egyébként teljesen átengedi a terepet neki.

Ezek a bejelentkezések viszont meglehetősen hézagosan, esetlegesen történnek, mintha az írónak épp akkor jutott volna eszébe a regény legelején fölvázolt, egyébként érdekes elbeszélői pozíció, amellyel talán még messzebb is lehetett volna jutni. Ugyancsak ezt a szándékolt megkonstruálatlanságot jelenítik meg az apának az életről és a halálról szóló, gyakran esszébe illő monológjai – vagy éppen a főhősé, aki eredeti szakmája, a nyelvészet kérdései mellett a regényírás lehetetlenségéről elmélkedik, miközben ő maga előbb az anyjáról, utána pedig az apjáról szóló regényen dolgozik. Ez természetesen nem az a regény, amit a „valódi”, leginkább megbúvó narrátor végül megír. Úgy gondolom, hogy ez a „regény regényének regénye” nagyon jó ötlet, amelyet – koncepció ide vagy oda – még inkább ki lehetett volna aknázni.

Hiányérzetünk mindazonáltal nem kell hogy legyen. Irodalmunkban viszonylag kevés az olyan mű, amelybe nem türemkednek be különféle módokon és mértékben a jellegzetes magyar sorskérdések, viharos történelmünktől kezdve Trianonon át a holokausztig. És ez nem valamiféle minősítés akarna lenni, csupán annak a vágynak a kifejeződése, miszerint milyen jó lenne egyszer eljutni oda, hogy végre nálunk is az általános, globális emberi kérdésekre fókuszálhasson az irodalom fő sodra. Balla D. Károly új regénye a mostani kivételek közé tartozik. Nincsen benne nagy ívű cselekmény, hatalmas szavak vagy éppen váratlan fordulatok – hiszen a szülők elvesztése, bármennyire fájdalmas, a mindennapok tragédiái közé tartozik –; a Tejmozi ugyanakkor egyetemes, a világ minden táján egyformán érvényes és értelmezhető dolgokkal, így elszakadással és leválással, felnőtté válással és elmúlással foglalkozik.

Mert igen, az kiderül, hogy a történet fő színtere Kárpátalja, az „átkozott provincia”, ahogy a narrátor szerepébe belesimuló főhős húga nevezi, aki aztán hamar el is vágyódik onnét, míg bátyja csak a múlt (korántsem végleges) lezárása után követi. Ám BDK innét jóval messzibb: ránk, mindnyájunkra tekint. „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is” – szögezi le a főhős apja, mi pedig keserédes borzongással gondolunk mindarra, amiről ez a szépen megírt, bölcsességgel átitatott regény szól: szeretetről és fájdalomról, vagyis a legfontosabb dolgokról, amelyek mögöttünk és előttünk állnak.

Benedek Szabolcs

Balla D. Károly: Tejmozi – Magvető, 214 oldal, 2990 forint

Forrás: Kárpátalja.ma, 2011.08.30.

Hamarosan megjelenik Balla D. Károly legújabb regénye a Tejmozi. A könyvet a Magvető Kiadó gondozza.

Az ungvári író, költő, szerkesztő minden alkotását a jól szerkesztettség, az ötletesség és az igényesség jellemzi. A verseivel és szövegeivel intellektuálisan és érzelmileg is meg kell küzdenie az olvasónak. Ez az író-olvasó tusa a szavak, a szerkezet és tartalom szintjén is megjelenik. Balla D. másképp ír, mint ahogyan azt megszoktuk. Úgy ír, mintha a szavak, mondatok jelentésének élén táncolna, megszüntetve minden éles határt és keretet, ami meghatározza az irodalmat és az olvasót. Szövegeinek világa abszurdan intellektuális és mégis lírai.

Az Életed volt regénye és Szembesülés után reméljük a Tejmozi is egy újabb irodalmi jelenséggé lesz.

Tejmozi

,,Egyszerre apa- és anyaregény"

A főhős apja otthoni műtermében ,,megélhetési" aktképeket fest fiatal lányokról, közben halk zene szól, fia a tejüveg ajtó mögül leskelődik. Az anya kisfiával egy kitalált, csak kettejük által ismert nyelven beszélget ?- egy szorongó, a maga módján mégis boldog gyermekkor elevenedik meg az olvasó előtt. Az apa később elhagyja családját, a fiú attól fogva anyja és húga szeretetjátszmáinak áldozata lesz. Kettős le- és elszámolás Balla D. Károly finomra csiszolt, gazdag és egyben mégis takarékos nyelven megírt könyve, fájdalmas tanulságokkal, kibeszéletlenül maradt, ennél fogva feloldozhatatlan feszültségekkel- olvashatjuk a Magvető Kiadó beharangozójában.

Részletesen ismerteti Balla D. Károly álláspontját a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről, egyben rámutat saját elszigetelődésének okaira az alábbi tanulmány:

Temető Krisztina:

Kárpátaljai írók identitása a „kulturális átöltözés” időszakában

Letölthető innen

Kárpáti Igaz Szó online:

Balla D Károly éppen online dedikál! Siessen! "Elektronikus könyv (e-book) formájában a 82. Könyvhétre megjelentettem limerikjeimet: irodalmi hősök; élő írók sírversei; kárpáti limerikek. A könyv szabadon letölthető és terjeszthető. Egyszersmind személyre szóló digitális dedikálást is hirdetek..."

Újra egy érdekes ötlet a kárpátaljai irodalom fenegyerekétől. Se be, se kiadó nem kell ahhoz, hogy limerikfolyam-tulajdonosokká váljunk - ráadásul dedikált példányhoz jussunk.

Itt dedikál a szerző

Csordás László írja netnaplójában (2011.03.28):

...hajnali egyig böngésztem Balla D. Károly naplójegyzetfüzérét (2000±3). Immár másodjára ülök neki.  Bármennyire is kordokumentumokként akarom kezelni a jegyzeteket, mindig egyfajta lélektani regényt olvasok ki a kötetből. A fikcionáltság talán azért erősödik fel az értelmezésemben, mert BDK jegyzetei mögött ott látom a szelíden mosolygó anyaországi olvasót. Az (ön)irónia jól áll ugyan a szerzőnek, néhol szépen elhelyezett, hatásos poénok vannak a szövegben (még én is felnevettem egyszer-kétszer tegnap éjszaka), máskor viszont tökéletesen érdektelen dolgokat nagyít fel. Talán azért nem elég hitelesek számomra ezek a naplójegyzetek, mert túlzottan le vannak kerekítve. Egyébként érdekes könyv, de én szeretem a töredékes írásokat, a kevésbé csiszolt gondolatokat és a befejezetlenséget. Olyan dolgokat, amiken tudok még gondolkodni. Legalábbis akkor, ha naplót olvasok. De ettől még kellemes könyv. Az sem mellékes persze, hogy sok szereplőjét személyesen ismerem, és én nem egyszer mást gondolok róluk, mint amikkel itt találkozom.

Fekete J. József megnyitó beszéde a könyv bemutatóján, 2003. febr. 22-én:

Elmagányosodás

Avagy minden kritikus tudja: könnyebb a könyvet megírni, mint beszélni róla

Balla D. Károly: VakCina. Liber-All. 2003.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Szívemnek kedves kiadvánnyal jelentette be indulását a Liber-All Kiadó, Balla D. Károly VakCina című, vegyes műfajú kötetével, ezért engedjék meg, hogy néhány keresetlen gondolattal hozzájáruljak a könyv népszerűsítéséhez.
Maradandó ez a könyv, mint a hajdani védőoltás nyoma a karunkon, és e maradandósága által máris több mint könyv, inkább bélyeg, billog inkább, vagy pecsét lenyomata, ami hitelesíti a szerzőnek az irodalom illékony közegében felsejlő, sohasem teljesen megfogható, biztonsággal nem azonosítható lényét. Száraz lenyomat a dupla sorközök fölött, ami egybefogja a mozaik széttartó erőktől egymásnak vetülő kockáit, vagy még inkább pásztorlevelek öles kutyanyelvei végén pirosló viaszba nyomott gyűrű monotípiás negatívja, ami lehetne például pecsétje az intellektust magába záró félelmek ajtajának, őrzője az akcidentalizmus kifürkészhetetlenségével szemben. Lakodalmi fonott kalács méretét meghazudtoló aranytányér-pecsét az egyiptomi papok nyakában, vagy az életet jelképező „anh” keresztje a fáraó fülönfüggőjén: jel, pecsét, lenyomat.
Az élet megértésének lenyomata, Hermész Triszmegisztosz bölcseletének gyakorlati megvalósítása, a „fordul a kerék” tapasztalatának szépirodalomként megfogalmazódó kőnyomata. Természetesen távol attól, hogy a szerző a hermetizmus paravánja mögül nyilatkozna meg: az őszinte és egyenes beszéd híveként egyaránt nyílt és közvetlen versben és prózában, fikcióban és esszében. Pedig az irodalmár eredendően ősi magatartása az elmagányosodás. Nem az egyedüllétként értelmezett magány, hanem a magányosság lelkiállapotának kialakítása vagy elérése, egy olyan virtuális tér maga köré való építése, amelyben szelleme egyedülállóvá válik, és olyan energiák birtokosává lesz, amelyek ha csak parányit, de lendíthetnek a keréken, kimozdíthatják azt holtpontjából és elindíthatják a hátrányt előnybe fordító mozgást.
Ez Balla D. Károly könyvének bölcsessége: az elmagányosodásból mozgást generáló bizakodás. A kötet VakCiNéma című fejezetének alapötlete, hogy siketeknek és vakoknak felváltva néma- és vakfilmeket vetítenek, eleve az embernek a hatványozott hátrányok előtti kiszolgáltatottságát példázza. A mozi nézői, illetve hallgatói leggyakrabban a River Of No Return előadásaira ülnek be, lenyűgözve élvezik a szilaj folyóval folytatott heroikus küzdelem képkockáit, a siketek fülében ott dübörög a sziklákon átrobajló víz, a vakok látják a tutajt kormányzó fiatalember karjának dagadó izmait, orrukban elválaszthatatlanul összemosódik a fáradtolajjal átkent deszkapadló szaga és az előadás szünetében kézi pumpával szétfújt rózsavíz illata.
A véletlenszerűségekkel való tudatos szembefordulás filozófiáját olvashatjuk ki a következő, V-akcidencia című ciklus szabad- és prózaverseiből. Szinte minden vers formailag különbözik a többitől, ha nem is kimondottan verstani értelemben, a költői megszólalás tekintetében mindenképpen: az aforisztikus megállapítástól a monológon át a dialógusig, majd a többszólamú, párhuzamos szerkesztésű költeményekig változik a megszólaló perszóna hangja, modalitása, tonalitása. Vagyis inkább perszónáké, mert ez a költő valódi arca, a megszólaló személyek folytonos változása, minden vers egy külön perszóna, olykor több is, együtt a végtére is egynemű és önazonos személy, a költő drámájában, az újabb és újabb alkotások felé sarkalló versek kudarcaiban. Hiszen a költészet a szabadság műfaja, a dolgokat nem érinti, és nem birtokolja, hanem feloldja őket és a levegőbe fújja... egy-egy költemény a beteljesületlenség illékony kudarca, az újabb költemény, az újabb perszóna felé hajszol. Számomra különösen fontos a Campus Stella és a The Night Ride Across the Caucasus opus, hiszen ezekben a versekben nyílik meg a szerző leginkább a soron következő, VakCina című fejezet esszéisztikus, vallomásos prózája irányában, mintegy bevezetve az olvasót abba a személyes szférába, amelynek a még irodalmon belüli kifejezésére csupán a költészet és az esszé ad lehetőséget. Meddig feszíthető a húr a literatúra hangszerén, hogy a pengetés még artikulált hangot csaljon elő belőle, illetve, meddig használható a bölcselet, hogy a fokozódó igyekezet egyre erősebb ellenállásba ütközik, amiből következően engednünk kell a nyomásnak, hogy az megszűnjön. Ez itt a fő és megkerülhetetlen kérdés. Vagy, miként Balla D. Károly írja: „Meg kell előbb kicsit betegednünk ahhoz, hogy később ne legyünk nagyon betegek”. Erre szolgál a VakCina.

Csordás László, Kulter.hu, 2010. nov. 7.:

Versbe szedett helységnevek

Balla D. Károly: Kárpáti limerikek

Balla D. Károly irodalomszemléletét, paradoxonoktól sem mentes szépírói, kritikai munkásságát bonyolultsága, besorolhatatlansága teszi érdekessé. Azt is mondhatnám, hogy ő a kortárs kárpátaljai magyar irodalom „fenegyereke” (persze itt elsősorban a „gyereken” van a hangsúly).

Életkorát meghazudtolva Balla D. Károly ugyanis folyamatosan valamilyen csínytevésen töri a fejét, és egy-egy jónak ígérkező ötlet valóra váltásában a gyermeki kíváncsiság, a hevesség, „a játszótársam mondd, akarsz-e lenni?” attitűdje játssza nála a fő szerepet. Ilyen ötlet volt annak idejét egy többé-kevésbé sikerült posztmodern trükkregény elkészítése, egy szinte áttekinthetetlen internetes „kultúrbirodalom” létrehozása, ötvenéves korában virtuális öngyilkossága (amikor is kijelentette, hogy mostantól minden műve posztumusznak számít), az ún. „Pilinszky-projektum” megírása, a „C-dul”-ok és haikuk napi gyakorlattá váló „gyártása”, és még sokáig lehetne folytatni a felsorolást. Balla D. Károly azonban épp a napokban szakított legújabb hóbortjával: 2010 szeptemberétől versblogjába minden nap írt pajzán limericket egy kárpátaljai helységnévről. Eddig ötven darab készült el, de a szerző egyelőre lezártnak tekinti ezt a ciklust (pedig lenne még bőven helységnév, amit versbe lehetne szedni).

Úgy látszik, minden magára valamit is adó kortárs magyar poéta kipróbálja legalább egyszer a limericket, így aztán az utóbbi időben egészen sok jól sikerült vers íródott ebben a formában. Gondolok itt elsősorban Várady Szabolcs pornográf limerickjeire, Kovács András Ferenc remek megoldásaira, de a legfiatalabbaknál, így például Nyerges Gábor Ádám Limerick ezt közölni? című ciklusában is találtam egészen eredeti sorokat. Nem kétséges, ez a mára már bejáratott versforma a sajátos asszociációk széles „holdudvarával” képes hatni a költészetbarát olvasóra. Nyilván ezeket szem előtt tartva kezdett saját limerickjeinek megírásába Balla D. Károly is.

„2010 őszén jött az ötlet: kárpátaljai helységneveket foglalok pajzán versikékbe. Előbb csak próbaképp írtam néhányat, de annyira megtetszett a játék, hogy új blogot indítottam a naponta születő ötsorosok kedvéért” – írja versblogjában a szerző. Most, hogy egyszerre végigolvastam mind az ötven versikét, azt kell mondanom, elkerülhetetlen egy idő után a kiszámítottság, a monotonitás, az olvasótól kiváltandó rácsodálkozások folyamatos visszaszorulása. Természetesen a különféle nyelvi leleménnyel, a ritmusok és rímek variálásával Balla D. Károly több limerickben kielégíti a műfajjal szemben támasztható elvárásainkat. Itt kiemelhető a Huszt nevére írott versike: „Megállt a nagy költő Huszt alatt/ ahol én magamra húztalak./ Mi hívta Kölcseyt/ idejét töltse itt?/Nem volt itt bordély, csak puszta lak” (A rosszlány értetlensége). De ugyanígy a magyar irodalmi-történelmi hagyományt idézi meg és állít tótágast a Magyar virtus: „Szent helyünk minékünk Verecke/ bejárjuk hosszába-keresztbe/ s mint hágót Árpádunk/ minden nőt meghágunk/ nyög belé a Kárpát-medence”. Számomra elsősorban a rímek gazdagsága és variálódása jelentette a legnagyobb felüdülést, ugyanis a ciklusban egymás hegyén-hátán ismerhetünk rá a legkülönfélébb tiszta-, kancsal-, mozaik- és kecskerímekre, például: Munkácsra – kurvácska – luk-ácsa (Egy ifjú szakinak), Beregsom – verekszöm – erection (Merev ökölharc). De a szójátékok is tartogatnak meglepetéseket. Ilyen a Dobrony nevére rájátszó versike második szakasza: „lányok a bugyikát/ Párizsból hozatják/ hadd ringjon valaguk top-rongyban” (Csúcsrongyok rázása).

Persze az ötven vers esztétikai értéke korántsem egyforma. Olykor erőltetett megoldásokra, kevésbé hatásos rímekre, erős, zavaró ritmustörésekre leszünk figyelmesek: Badaló – badar ló – kandalló (Öreg tűzhely öröme), „papjától epedve/ azt várja, reggelre/ az ima őrajta legyen elmorzsolva” (A türelmetlen rózsafüzéres) stb.

Az igazat megvallva, nem tudom hová tenni ezeket a limerickeket, merthogy óvodásoknak és iskolásoknak nem igazán ajánlhatók gyermekmondókák gyanánt (bár tizennyolc fölött már szabadon lehet őket szavalni), Balla D. életművében pedig biztosan nem foglalnak majd el kitüntetett helyet. Arra a klasszikus kérdésre sem várhatunk választ, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb?” De ne is akarjuk ezeket ráerőltetni a versikékre. Egyszerűen elég elismernie az olvasónak, hogy egy ilyen ciklus megírása játéknak valóban nem utolsó dolog, és ha kedvünk tartja, mi szintén osztozkodhatunk a versek olvasása, befogadása révén az alkotó jókedvében.

Balla D. Károly: Kárpáti limerikek, weben elérhető ide kattintva.

Bodor Béla

Balla D. Károly: Harmadvalaki

Harminc éve jelent meg Balla D. Ká­roly első kötete, az Álmodj zenét. Azóta ez az utóbbi tíz év anyagából válogató gyűjtemény a hetedik verseskönyve. De mióta figyelem Balla költészetét, azóta ugyanaz a többarcúság jellemzi. A Harmadvalaki tehát voltaképpen költészete egészét, annak főbb tendenciáit reprezentálja. Az első, a kötetével azonos című ciklus darabjai rejtélyes tartalmú szabadversek. Voltaképpen valamiféle cselekvések leírásai ezek, de valaminek a jelzése mindig hiányzik: vagy azt nem tudjuk, hogy kicsoda, vagy azt, hogy mivel, vagy azt, hogy mit csinál. A Keresés így kezdődik: „Belépett, becsukta maga mögött az ajtót / és hozzálátott". A beszélő ezután hosszan keresgél valamit, és végül megtalálja: „A zsebéből esett ki, / miközben rendet teremtett". Nem tudjuk meg, hogy miről van szó, és éppen ezért fogadjuk el, hogy a megtalálás feltétele a rendezés volt. Ha a költő megnevezné a dolgot, amit keres, nem hinnénk neki. Ez bizonyos értelemben Balla ars poeticája is lehetne: azt az állítást rejti magában, hogy a megértéshez nem több dolgot kell ismernünk, hanem meg kell tanulnunk ismereteink egy részét figyelmen kívül hagyni. Ezt hívjuk elvonatkoztatásnak, absztrakciónak, modellezésnek. Eminensen így működik a matematika, és az ilyen gondolkodás technikáit alkalmazzák a természettudományok. A művészetek sokkal inkább a bonyolultsággal, az árnyalatok halmozásával operálnak. Balla esetében a kétféle mentalitás, elemzés és beleérzés összekapcsolódik, és ez nagyon izgalmas eredményhez vezet.

A síklakó versegyüttese részint líraibb, ré­szint epikusabb természetű darabokból áll, melyek kis verses történeteket be­szélnek el, vagy a szorongó képzelet je­leneteit, látomásait írják le. Ezektől sem idegen az elvontság, amihez némi ke­serű humor társul. Bevallom, én ennek a két versciklusnak a darabjait kedve­lem legjobban Balla munkái közül. Bár hai­kui is kedvemre valók. Balla a műfaj sejtelmesen aforisztikus változatát mű­veli elsősorban. Egy példa: „A szabad vizet / áttetsző felülete / tartotta fog­va." Ez egyszerre természeti kép és filo­zofikus gondolat. Ha sikerül a kettőt, mint itt, harmonizálnia, mélyenszán­tó gondolat, megragadó vers születik.

A szonettek és más kötött formájú versek, melyek a könyv másik felét alkotják, vagy a kötetet záró szonettkoszorú rám nem tett igazán mély hatást. Talán a nagyon fiatal József Attila írt ezekhez hasonlókat. Egy szonett első strófáját idézem: „Rábízhatod-e magadat az ég / százezernyi szép kusza vonalára, / vagy óvakodj, ha gyors spirálok ága, / mint éhes törvény, úgy hatol beléd?" A merész képzettársítások megállnak egy hajszállal azelőtt, hogy képzavarrá válnának, az egyenetlen ritmust kisimítja a záró sor, a rímek, ha nem is nagyon eredetiek, de rendben vannak, egészében a vers (és sok hasonló) mégsem igazán erős. Az érzéki benyomások és elvont gondolatok összekapcsolása, ami Balla kedvelt versalkotó eljárása, nem mindig sikerül szervesen. Azok tetszenek jobban, amelyekben némi játékosság, nyelvi humor érvényesül.

A vizuális munkák, képversek viszont nagyon jók. Grafikai, költői és nyelvelméleti gondolat olyan egységével, mint amelyről például A lélek tén­fereg című darab árulkodik, ritkán találkozom. Megemelem a kalapom Balla sokoldalúsága előtt.

Itt találtuk:

NetPolgár - Network - 2010. jan.

Kendőzetlen õszinteség drogja

A kárpátaljai Ungváron élõ Balla D. Károly sok mûfajban alkot. Versekkel indult bõ harminc éve, mára mintha áttért volna a szépprózára és a publicisztikára. Posztmodern trükkregénye tananyag az ELTE-n, versei benne vannak a Hét évszázad magyar költészetében, közéleti írásait a Népszabadság, a HVG, a pozsonyi Új Szó hozza rendszeresen. Emellett nagyjából „teleírja” az internetet.
Kinde Annamária interjúja.

Azonosnak tudod-e magadban az írót a webes emberrel és a publicistával?

Köszönöm kérdésed, mindhárman jól vagyok. Néha ugyan van egy kis civakodás az idõbeosztást és a hangsúlyokat illetõen, de alapjában mégis ugyanabból az origóból indul a három tengely. Az íróság nálam komplex fogalom, lényege nagyjából annyi, hogy az adódó vagy magam teremtette hiányokat olyan szövegekkel töltsem fel, amelyek révén a hiány érzékelhetõvé válhat. A többi már mûfaj, közlésmód és megjelenítõ technika kérdése. Ezek néha szépen össze is keverednek, a webnaplós bejegyzés újságcikké érik, a vers felkerül a honlapra, a hálós interakció novellába épül.

Mennyire számít neked mint írónak a hely, a konkrét fizikai környezet?

Mondhatnám, hogy egyáltalán nem, de nem lenne igaz. Ám azzal is erõsen túloznék, ha azt mondanám, hogy meghatározó a jelentõsége. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy a legszûkebb környezetem – íróasztal, számítógép, szoba, ház, család – nagyon fontos, aztán ahogy nyitom a látószöget – utca, város, vidék, ország –, kezd kevésbé fontossá válni, az érzelmi kötõdést fokozatosan felváltja az elfogadás. Ahhoz a társadalmi, adminisztrációs és politikai közeghez, amelyben élek, nagyjából úgy viszonyulok, mint az éghajlathoz vagy idõjáráshoz: elfogadom mint adottságot. Javait igyekszem élvezni, ártalmai ellen pedig védekezem. Ez a védekezés egyrészt a legbelsõbb burkok – ház, család – révén történik, másrészt a szellem eszközeivel – pl. nyelv, irodalom, zene –, harmadrészt pedig éppen az íróság segítségével. Utóbbi gyakorlását egyben szabadulási kísérletnek is tekintem.

Említetted a nyelvet. Mennyire számít? Mihez kezdenél, ha nem írhatnál többé magyarul?

Visszamennék fizikusnak vagy végre megtanulnék gitározni. Viccen túl: alighanem tragédiának tartanám, mert az anyanyelvemben való otthonosság ma már az egyetlen lehetséges létezési forma számomra. Ifjúkorom eltökéltsége valóban a tudományok felé fordított, ha maradtam volna azon a pályán, akkor ez nem lenne ennyire egyértelmû, és akkor sem, ha a zene univerzalitásában sem csak befogadó lennék, hanem beteges kreátori buzgóságomat is kiélhetném benne. Minthogy azonban a muzsikáláshoz nincs tehetségem, a tudományba pedig már késõ visszadolgoznom magam, marad a nyelv, az irodalom, az íróság. És az internet, amely ezt a nyelvi bezártságot elég szépen kitágítja.

Mit jelent Magyarország? És mit jelent az, hogy magyar?

Elõbbi egy hely, ahol a velem egy nyelven beszélõk a legnagyobb számban és sûrûségben élnek. Központja annak a kultúrának, amelyben magam is élek, ha kívül is az adminisztratív határokon. Mint állammal nem tudok azonosulni vele, szellemi közösségében azonban osztozom.
És hogy mit jelent az, hogy magyar? Könyvtárnyi magyarázat helyett: itt, ebben a beszélgetésben ez most minket kettõnket jelent.

Mi a fontos szerinted a versben?

A vers. És talán a jó helyre tett cezúra.

És mi a fontos számodra a prózában?

Hogy írhatom.

Valamint: mit gondolsz az olvasó(k)ról?

Több jót, mint õk énrólam.

Olvasóként és íróként ugyanazok a preferenciáid?

Nem. Legutóbbi regényemet például – Szembesülés –, ha nem én írtam volna, biztos, hogy nem olvasnám el.

Internetes naplódat olvasva kissé meghökkentem, hogy utóbbi jegyzeteidet így szignálod: „BéDéKá posztumusz”. Ez mit takar?

Nemrégiben érdemtelenül megértem egy kerek dátumot. Az engem felköszöntõk és méltatók orra alá azzal próbáltam kevéske borsot törni, hogy virtuális öngyilkosságot követtem el. Azóta posztumusz mûveimet írom és publikálom változatlan intenzitással. Sejtésem szerint én vagyok az elsõ aktív posztumusz író.

Mi a célod? Polgárpukkasztás? Olvasóid sokkolása? Jó az neked, ha megbotránkoztatsz valakit?

Nem, ha ez esetleg megtörténik, az inkább csak kísérõjelenség. Másról van szó.
Tíz-húsz évvel ezelõtt sokkal konszolidáltabb voltam, most azonban sok mindenben visszatértem kamaszkorom eszményeihez. Akkor a lázadó ösztön késztetett kisebb-nagyobb extremitásokra, most a tudatos magam-vállalás hoz ki belõlem ilyesmit. Bõ két évtizeden át igyekeztem viselkedni; azon voltam, hogy véleményemet a világról, társaimról és saját magamról is szépen becsomagoljam, hogy magamat elfogadtassam.

Voltak bizonyos meggyõzõdéseim, közösségi elhivatottságaim, ezeket szolgáltam, és ennek a szolgálatnak az érdekében öltöttem magamra bizonyos normákat. Aztán ez az értékrendszerem felborult, rákaptam a kendõzetlen õszinteség drogjára, és megértettem, hogy nem azzal becsülhetem meg a leginkább szûkebb és tágabb környezetemet, ha köz- és szépíróként továbbra is valamely kívülrõl megfogalmazott elvárásokhoz igazodom, hanem azzal, ha önmagamat adom, ha mindig azt írom, amit gondolok. Ha nem fojtom le, hanem szabadjára engedem fantáziámat, ha nem szabok határt ötleteimnek illedelmességbõl vagy a magam körül oly sûrûn tapasztalható képmutatásból. Súlyosbítja a helyzetet, hogy alkati okokból – alkatom okából – nálam mindez élcekkel, gúnyos felütésekkel, ha kell: fekete humorral vagy szarkazmussal párosul.
Ez persze sokakat eltávolított tõlem, a környezet és a közönség egy része számára az irónia és az egészséges cinizmus elfogadhatatlanabb, mint az ájtatosság. Akadnak olyanok is, akik – régi akoltársak – árulónak tartanak amiatt, hogy a korábbi kollektivista ideákat megtagadtam, és bizonyára az sem megy ritkaságszámba, hogy egyesek felháborodnak magatartásomon vagy írásaimon. De ez csak mellékhatás, a lényeg – számomra legalábbis – az, hogy a bennem megfogalmazódó érzelmi és tudati tartalmakhoz autentikus kifejezésmódot találjak. Ezért terjed nálam a skála aforizmától és egysoros verstõl regényekig, internetes gegtõl többfelvonásos színpadi drámáig. És ezért van az, hogy hosszú ideje természetesebb létezési mód számomra a különbözés, semmint a hasonlítás.

Válaszaidból egyfajta kíméletlenséget is kihallok. Nincsenek ebbõl lelkiismereti problémáid?

Vannak. Néha nagyon megbántom magamat.

Igen, az valóban mentség lehet számodra, hogy magaddal szemben sem vagy elnézõ, s hogy iróniád egyben önirónia is.

Ez tudatos vállalás, ha nem így lenne, hiteltelenné válna, amit a tõlem különbözõ világról kimondok. Szoktam például – álnéven – negatív kritikákat írni a könyveimrõl. Két éve volt egy ugyancsak álnéven vezetett hírblogom, amelyben sorra kikezdtem kis itthoni közéletünk és irodalmunk szereplõit, természetesen saját magamat is. A feleségem szabályosan megsértõdött: hogyan merészeltem én ilyen rosszakat írni a férjérõl.

Ez is része a nagy szabadulási mutatványnak?

Minden annak a része. Annyi rajtam a fizikai, földrajzi, politikai, nemzetiségi béklyó, hogy sok kulccsal kell egyszerre ügyesen bánnom.

Mérhetõ-e szerinted a szabadság foka?

Igen. Itt nálam most éppen 360°.

Kinde Annamária

riport.ro

Bogár Edit

Balla D. Károly: Magyarul beszélő magyarok

A József Attila-díjas költő esszékötetét olvasva egyre erősebben visszhangzott bennem József Attila egyik verscíme: Érted haragszom, nem ellened. A szerző az utóbbi években többek között arról vált ismertté, hogy – amint ő maga fogalmaz – kiírta magát a kárpátaljai magyar irodalomból. Ez a három fogalom, a kárpátaljaiság, a magyarság és az irodalom, valamint ezek tetszőleges kombinációi alkotják a válogatott tanulmányokat tartalmazó, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány (EÖKK) gondozásában megjelent kötet témáit.
A tanulmányok 2000 és 2006 között jelentek meg olyan fórumokon, mint pl. az Árgus, a Bárka, a Beszélő, az Élet és Irodalom, a HVG, a marosvásárhelyi Látó, a Mozgó Világ, a Nyelvünk és Kultúránk, a pozsonyi Új Szó stb. A másodközlést a szerző büszkén vállalja, ám már az előszóban megjegyzi, hogy az elmúlt nyolc év terméséből ma már nem mindennel ért feltétlenül egyet, bizonyos nézeteit időközben némileg revideálta, másokat bővítette, megint másokat pedig elvetett. Ez azonban az olvasót – a szerző előzetes félelmeivel ellentétben – egyáltalán nem zavarja. Mivel a kötet a szerzői előszó (Ariadné pulóvere) után két nagyobb tematikus blokkra oszlik, s a blokkokon belül kronologikus rendben találjuk az írásokat, egyben figyelemmel kísérhetjük a folyton mozgásban lévő agyban zajló szemléletváltozást is, s ez hallatlanul izgalmas szellemi élményt nyújt.
A kötet címének láttán-hallatán persze megütközhet az olvasó: hát hogy máshogy, ha nem magyarul beszélnének a magyarok? A címadó esszét elolvasva valamivel érthetőbb lesz a cím, ám itt sem domborodik ki eléggé a kifejezés lényege és eredete: egykori vádként hangzott el a Kárpátalján egymással szemben álló két magyar tömb egyike részéről a másikra vonatkoztatva, hogy azok „magyarul beszélő szocdemek”, megkérdőjelezve ezzel egyben azok magyarságát is. A Kárpátalján is jelen lévő kirekesztősdi ellenében adta esszéjének, majd kötetének Balla D. Károly a Magyarul beszélő magyarok címet. Kár, hogy – legalábbis meglátásom szerint – nem ez az írás a kötet zászlóshajója, s mint már említettem, a címben foglalt szintagma nyelvileg nem kap igazi magyarázatot az esszében sem (bár a mondanivalóból és a fent ismertetett történetből végül megérthető), a recenzens biztosan nem ezt választotta volna a teljes kötet címéül. Már csak azért sem, mert ebből nem derül ki, miről is szól a könyv: a kárpátaljai magyarság és a kárpátaljai magyar irodalom sajátosságairól, sajátos szűrőn, tükrön, szemüvegen keresztül nézve. Sok egyéb cikk címe lehetett volna alkalmasabb ennek illusztrálására, így pl. az Önveszélyes viszonyok (32–43. oldal), a Kettő a magyar igaz-szó (57–60. o.), a Hagyomány vagy klisé? (118–132. o.), a Félmúlt, féljelen, féljövő (170–175. o.) mind-mind ütősebb és főleg plasztikusabb cím lehetett volna.
A kötet első része formálisan 11 (valójában 16, mivel a Haza dolgában a 78–92. oldalakon hat kisebb írást takar), a második 10 rövidebb-hosszabb esszét foglal magába. Az első blokk az Önveszélyes viszonyok alcímet viseli, és társadalmi, politikai, közéleti kérdéseket taglal, a második, a Címkézett irodalom pedig kifejezetten kárpátaljai vonatkozású irodalmi témákat feszeget.
Balla D. Károly minden szavára oda kell figyelni. Lehet vele egyetérteni vagy nem egyetérteni, de mindenképpen el kell gondolkodni rajta. A szerző a Kárpátalján sajátosnak minősülő kritikus látásmódja ki is vívta a helyi szellemi és politikai élet hivatalos irányítóinak rosszallását. Pedig BéDéKá azért ostorozza a kárpátaljai magyar közélet visszásságait, mert szereti szülőföldjét, szülőföldje embereit, szülőföldje tájait, szülőföldje nagyjait és kicsinyeit, ezt a földet minden hibájával együtt. De a vélt vagy valós hibákat nem tudja nem szóvá tenni. Olyan, mint a szigorú szülő: úgy óvja, védi, félti gyermekét, hogy közben az elkövetett vétkekért folyton szidja és bünteti (vagy legalábbis igyekszik büntetni). Számára a hányattatott történelem és a nemegyszer sanyarú jelen nem sablon, nem séma, ami alkalmat ad a panaszra vagy éppen öncélú jajongás tárgyává válva önmaga témáját alkotja. Balla D. Károly a történelmet és a jelent pusztán realitásként, létezőként éli meg és értelmezi, melynek hibáit nem hangsúlyozni és fokozni kellene, nem belesüppedni mint javíthatatlanba, nem csak keseregni felette, nem tétlenül nézni, nem pusztán sajnáltatni miatta magukat. Nem. Szerinte mindezeket a visszásságokat ki kellene javítani. Ezektől meg kellene szabadulni. Ezek ellen küzdeni kellene. Ezeket az önsajnálat és önsajnáltatás, önigazolás és főleg önzés helyett le kellene faragni. Ezt a javító szándékot, a minőség hiányát kéri számon a szerző mind a közélet, mind az irodalom szereplőin. Amit tömören több helyen így fogalmaz meg: ami a kárpátaljai irodalomban kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, és ami irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai, azt értő és alapos elemzésekben mutatja be (Hagyomány vagy klisé?, Újraközlő irodalom?, Valóságpróza és látszatvalóság stb.) a kötet. Szerzőnk jól ismeri Kárpátalja irodalmi termését, sőt nemcsak a jelenleg Kárpátalján alkotó, hanem az onnan elszármazott, ma már Magyarországon élő írók és költők műveit is. A mai irodalmi művek minőségének alacsony színvonala felett érzett fájdalma olykor kemény, néha már-már szarkasztikus megfogalmazásokra ragadtatja, de még a gyengébben sikerült kötetek vagy alkotások szerzőiről (akik között olyan is van, akivel egykori munkakapcsolata személyes megtámadtatás miatt megszakadt) is szól egy-egy jó szót – igaz, nem a legújabb, hanem korábbi műveik kapcsán. A recenzens töredelmesen bevallja, hogy nem olvasta a kötetben bemutatott műveket, ám ennek ellenére nagy élvezettel lehet olvasni az elemzéseket, mert a néhány idézettel tarkított kritikákban Balla D. Károly olyan plasztikusan, olyan magával ragadóan tudja elénk tárni a szerzőket és világukat, hogy szinte úgy érezzük, mi is olvastuk a könyvet, verset.
Végezetül szóljunk a kötet néhány formai kérdéséről is! A borítót Balla Csönge, a szerző lánya tervezte, s a dizájn a könyv tartalmának ismeretében többféle asszociációra is lehetőséget ad. A két rész nyomdailag is jól elválik egymástól, a tördelés és a tipográfia mintaértékű, a belső és külső hivatkozások egyaránt hibátlanok. Kár, hogy bár helyesírási és nyomdahiba üdítően kevés akad a könyvben, gyakran bántja az olvasó szemét elválasztási hiba, pusztán a Sáskajárás után c. esszéből szemezgetve pl. ilyeneket találunk: posz-tmodern (184. o.), tarto-zhattak (186. o.), mindezek kissé gondosabb korrektúrázással elkerülhetők lettek volna, s akkor minden formai szempontból tökéletes könyvről számolhatnánk be.
Balla D. Károly minden szavára oda kell figyelni. Mert ha haragszik is, értünk haragszik, nem ellenünk. S ha többet is meg akarunk tudni róla, tőle, általa, kattintsunk az oldalára, és olvassuk további írásait is.

Balla D. Károly: Magyarul beszélő magyarok. Esszék, publicisztikák, írójegyzetek 2000–2006. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2008

Papiruszportál, 2008. szept. 25

Papiruszportál, 2007.11.06.:

Tüske a köröm alatt – 2000±3. Az ezredforduló hét esztendeje

Szerző: leho
2007. november 5. 6.25

A Pro Pannoniánál jelent meg BéDéKá újabb könyve, melynek alcíme, Egy manzárdőr naplójegyzetei, meghatározza a műfajt is. A naplóírás, elég, ha Széchenyi Istvánra és Csáth Gézára gondolunk, az egyik legszubjektívebb műfaj. A naplóírók a világ objektíven láttató (elfogadott) tucatszemüvegében az egyik vagy mindkét lencsét szokatlan dioptriájúra, a sajátjukra cserélik, s az eredmény egy másik világ, vagy ugyanazon világ másik vetülete, leképezése lesz. Az elforgatott vagy más szempontú objektivitás egy író esetében azzal a plusszal vagy mínusszal töltődik fel, hogy ő tudatosan, és nem csak magának naplójegyzetel.

Balla D. Károlyhoz fűződő ismeretségem távoli, de barátinak mondható. Honlapősünk (Irodalmi Vademecum) létrejötténél önzetlenül segédkezett, több írása megjelent nálunk, s vele készült interjúk is olvashatók oldalunkon. Szimpátiával figyelem virtuális építkezését, független értelmiségi hozzáállását, kárpátaljai helyzetjelentéseit és a magyar irodalomról megfogalmazott állapotleírásait. Tetszik, hogy az irodalmat esztétikai értékénél, és nem másodlagos tényezők alapján próbálja megragadni. A politikára és a magyar–magyar viszonyra viszont másképp tekintünk, ez több, itt nem részletezendő okból is fakadhat, a lényeg, hogy ezen a téren sok mindent másként gondolunk, így naplójegyzeteit is némi távolságtartással, reményeim szerint objektivitással tudom olvasni.
*
Az író naplója. A helyzet fonáksága, hogy egy belső műfajban egy szakmabeli a külvilág számára is ír, BéDéKának is nyilvánvaló, nem is mentegeti magát, mint más írástudó, hogy „tulajdonképpen én ezt csak magamnak írtam, nem akartam megjelentetni”. Ezzel kezdi naplójegyzeteit:
„Naplót akkor érdemes írni, ha nem válik pózzá. Arra persze alig van remény, hogy íróember ezt úgy tegye, mint más halandó: csak magának. Aki már belekóstolt a „közírás” ízébe, vagy még inkább, ha már rá is szokott erre az ízre, nemigen tud írásművet „csak úgy” létrehozni.
Ez első látásra ellentmond annak az elképzelésemnek, mely szerint az elmélyült művész voltaképp magáért az alkotás folyamatáért munkálkodik. Ha ugyanis verset, regényt végső soron magamnak írok – akkor éppen a naplót nem?
Nincs ellenmondás. A magamnak írás ugyanis nem köznapi, hanem alkotói értelemben érvényes itt. Vérbeli író egy idő után nem tud csak úgy írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a csak úgy íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat illeszteni egymás mögé, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond. Aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni.” [És folytatódik a gondolat a honlapon: „…teljesen függetlenül attól, mi képezi a szavakba öntés tárgyát.” http://bdk.blog.hu/tags/naplĂł2000ig?tags=naplĂł2000ig]

Jó a cím, az eredetileg szürkének gondolt egyszerű ténymegállapítás, időbehatárolás – 2000±3 – a szöveget olvasva pluszjelentést kap, hiszen benne van a sokunk számára taszító ezredfordulós őrület, amikor a világ két évig ünnepelte az egy évfordulót. A manzárdőr pedig több szempontból is telitalálat: az új kifejezés nagyon illik a szerzőre, helyzetére, és egy sanda átfedés is rögtön eszünkbe jut, amit BéDéKá a manzárdon helyére is tesz („Nem vagyok hazardőr. Manzárdőr igen. Egy kis város kis folyója fölött őrizgetem padlásszobámat”).
Balla D. hónapos bontásban meséli el, mit tart fontosnak a manzárdból nézve. Magam – tudva, hogy ez a szerzőre nem jellemző, mégis – jóval több kárpátaljai „panaszt” vártam, hiszen tény, hogy az átlag magyar állapotokhoz képest Ungváron és környékén sokkal rosszabb a helyzet. Ezzel szemben a sorozatos áramszünetek esetenkénti megemlítése vagy például az internet bevezetésének nehézségei és aranyára mellett alig kerül szóba a kinti élet nehézsége. Balesetén kívül szinte csak utalásszerűen közli a valóban magánjellegű történéseket, egy-egy félmondatból derül ki, mikor jártak először Nyugaton, mikor lett és milyen autójuk, hogyan oldják meg Magyarországon a szállást, gyereke iskoláztatása milyen problémákat vet föl stb.
Annál inkább terítékre kerül a kárpátaljai irodalmi élet minősége, az irodalmi és politikai szervezetek működése. A szerző elutasítja az írói-költői küldetéstudatot. Nézőpontja, miszerint nincs „kárpátaljai” irodalom, illetve nem úgy van, ahogy sokan felfogják, világos: a művek univerzális irodalmi értékét tartja mércének. A tőle megszokott szabatos, de kíméletlen stílusban ostorozza a szerinte értéktelen műveket, attitűdöket, az irodalomban (is) még mindig élő urambátyámrendszert. Úgy véli, az ezredfordulón már nem elég vissza-visszamutogatni az átkosban elszenvedett sérelmekre, nem elég újra kiadni századszor is ugyanazokat a verseket, novellákat, amelyek miatt annak idején valakit szilenciumra, erre-arra ítéltek. Belepillanthatunk az itthon is néha önagyonülésező kulturális intézmények életébe, szervezeti felépítésébe, önszervező mechanizmusaiba. Konkrét személyek, politikusok, irodalomszervezők és „csak” írók, költők bonyolult viszonyrendszere kapcsán kerülhetünk közelebb a kívülálló számára ismeretlen, olykor belterjes irodalmi élet belső köreihez. Szervezetalakítások (melyek sokszor gittegyletszerűek), díjátadások, előadókörutak, író-olvasó találkozók, írótáborok, könyvfesztiválok, -bemutatók sajátos krónikáját kapjuk.
A pályázati rendszerre rátelepedő szerveződések anomáliáiról is bőven olvashatunk, így például az erre épülő könyvkiadás irodalomtól és a piactól idegen voltáról, amelynél már nem is számít, mennyi fogy a kötetekből, nem kell megjárniuk a könyvünnepeket, a lényeg, hogy megjelenjenek, s a pályázati összeget fel lehessen venni értük.
Ironikus, és a szerzőtől sem idegen, hogy a naplójegyzetekhez írt 2007-es szikár lábjegyzetekből kiderül, hogyan módosítják egyesek korábbi véleményüket, miként változik a véleményük akár 180 fokot. Ez a beállítódásváltozás nemcsak náluk természetes, BéDéKá is észreveszi önmagán, hogy az évek az ő gondolkodásán is nyomot hagynak: az „én is voltam úttörő, KISZ-tag” jellegű beismerések helyett előjönnek a fiatalkori kínos versek, naiv világmegváltó elképzelések, a szülői nehezék hurcolásából fakadó kompenzációs és megfelelési kényszer hatása stb. Becsülendő, hogy ezt nem hallgatja el, s ezt az őszinte szembenézést elvárja másoktól is.
Nagyon érdekes, ahogy mantraként újból és újból kijelenti, hogy mindenféle/-fajta szervezetből kilép, felhagy az irodalomszervezéssel, átlép a kötöttségek nélküli, virtuális irodalmi létbe. Ez a sziszifuszi küzdelem azonban vereségre van ítélve. Lehet, hogy BéDéKá kilép a nyilván tartott (vö. Szőnyei) szervezetekből, de rosszulesik neki, ha távozása után nem tájékoztatják egy-egy fontosabb eseményről, irodalmi újdonságról, legyen az mű vagy lapalapítás. Nekem, tetőtérlakóként úgy tűnik, hogy ugyanúgy folytatja az irodalomszervezést, mint tette azt a kilencvenes évek elején, csak a terep és a szerep lett más: könyvkiadói „rezidenciáját”, folyóirat-szerkesztőségét, alapítványi irodáját áthelyezte a virtuáléra, és más dimenzióban, a blogoszférában végzi ugyanazt, mint korábban. És ezt sokan nem bánjuk, hiába is hadakozik ellene; mosolyogva, kaján vigyorral állapíthatjuk meg, a küldetéstudatot oly sok helyütt, oly sokszor elutasító Balla D. virtuális vátesszé vált-válik sokak számára.
A könyv kitűnő látleletet ad irodalmi életünk kevésbé felszínen zajló mozgásairól. Nagy erénye tüske mivolta: egy-egy megállapítása piszkál, nem hagy békén, bedagad, láthatatlannak tűnik, mégis fáj. A szerző a mai magyar irodalomban sokak számára tüske a köröm alatt, akivel – és ennek a könyvnek a megállapításaival is – kell és lehet is vitatkozni. Nem érdemes megsértődni bírálatain, figyelmen kívül hagyni őket, elhallgatni, majd név említése nélkül idézgetni belőle: hanem vitatkozni kell vele. A kötet méltatása során egyvalami mellett nem lehet elmenni: tele van kisebb-nagyobb helyesírási hibákkal, ami a szerző e téren is megmutatkozó igényessége miatt szemet szúr. A következő ±3 év közepén tartunk…

Balla D. Károly: 2000 ± 3 Az ezredforduló hét esztendeje
Egy manzárdőr naplójegyzetei
Az Irodalmunk forrásai sorozat 30. kötete

Pro Pannonia Kiadó [Pécs, 2007]

A/5, kötött, 288 oldal, 2200 forint
ISBN 978 963 9498 83 9

forrás: http://www.papiruszportal.hu/site/index.php?lang=1&f=&p=1&n=1732

HÉVÍZEN PIHENT BALLA D. KÁROLY ÍRÓ

Köszöni, jól van

A kárpátaljai Ungváron ötven éve született író, szerkesztő, irodalomszervező tavaly, 2002 után immár másodízben nyerte el a Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság Lilla-díját. A Hévízi Irodalmi Napok egyik kiemelt szervezőjeként a reumakórház kht. a szobor mellé a Hetes Házban egyhetes üdülést is felajánlott Balla D. Károlynak és feleségének.

Balla D. KárolyA közel két évtizede munkaviszony nélküli szabadfoglalkozású; folyóiratokat, kiadói műhelyeket, internetes honlapokat alapító és fenntartó író 1973 óta publikál. Versei, novellái, esszéi a magyar nyelvterület számos orgánumában jelentek meg, írásaival több tucatnyi antológiában szerepel. Húsz önálló könyve jelent meg, számos díjban és szakmai elismerésben részesült. Idén virtuális öngyilkosságot követett el, azóta posztumusz műveit írja és publikálja.

– Mire volt jó, miért kellett a virtuális életkioltás?

– Elsődlegesen nézve ez egy gag, egy poén, amivel felhívom a figyelmet magamra, jelenlétemre, a virtuális világra. Esetemben mélyebb és messzire vezető értelme is van ennek a „literaturikus öngyilkolásnak”. Szembesülés címmel tavalyelőtt megjelent regényem az „én” felszámolásáról, a szerzői „én” megszüntetéséről szól.

Egyik kritikusom szerint művemben rituálisan követtem el virtuális öngyilkosságot. Amikor ötvenéves lettem, akkor úgy gondoltam, hogy regényhősöm igazolásául – egyik hősöm mondja ki: semmiképpen sem akar egy nappal sem tovább élni, mint az egyik szellemi példaképe, aki éppen ötvenévesen halt meg – nekem is végezni kell magammal, amúgy virtuálisan...

– Milyen szerepet tölt be életében Hévíz?

– Hallgatóként és előadóként is mindig örömmel jövök a Csokonai Társaság hagyományos összejövetelére. (A Tanulmányi Napokat idén október 12–13-án rendezik, a program a www.csokonai.org honlapon olvasható.) A Balatonnak ez a csücske már csak irodalmi hagyományai miatt is nagyon kedves számomra. A kellemes környezet, az itt élő barátok, a vendégszerető város-párosok miatt szívembe zártam e kisrégiót.

----

Megjelent: Zalamédia

Tatár Balázs János

Bédéká blogja, mint internet-központ

www.bdk.blog.hu

Hogy miért pont 10 évet említettem az elején: idén 10 éves Balla D. Károly ungvári író (továbbiakban mindenki bdk-ja) virtuális énje, aki az alábbi titulusok mindegyikét magáénak tudja: szerkesztő, virtualizátor, blogger (itt kissé megállnék: bdk ezt már saját világába beemelte, ő blogger, a szó irodalmi értelmében, erről később majd értekezek), imaginátor, 2007-től posztumusz író (megint később). Láthatjuk, hogy az internet-adta lehetőségeket lefedi, igyekszik bekebelezni azt, miközben pontosan tudja, hogy az internet is ilyen cselekvést folytat irányában, ti. bekebelezi. Kettős dologról (oda-visszakebelezés) van szó, ha szabad ilyet mondani: blog-kebelezés. Bdk és a net blog-kebelbarátok. Bizonyítja ezt a lapon található gyakori interaktivitást sejtető projektum burjánzás, amely alatt bizonyára nem kell [csak] komoly dolgokra gondolni. Persze bdk ezeket helyenként komolyan is gondolja, kitelik tőle: a Mozgó Világ című folyóirat majd’ minden hónapban közölt Egy manzárdőr feljegyzéseiből gyakorta kiderül, hogy szerzőnk a blogját élettérnek, interakciós színtérnek éli meg, ebben segítőtársai az olvasók, bizonyos fokon egy nagy családot alkotnak, erősen közhelygyanús a kép, mégis talán ez érzékelteti legjobban az apa-figura egzisztenciáját. Megszólítja az olvasót, párbeszédet kezdeményez vele, mindig felszólítja, ha valami olyan történik vele (bdk-val), amiről úgy érzi: Ezt tudnod kell!

A honlap maga egyszerű. Felépítésében az utóbbi években, sőt hónapokban dinamikus változáson ment keresztül. 1997-től több tárhelyen találkozhattunk a bloggerrel, ugyanakkor a színvilág (és persze a rá jellemző egyediség) mit sem változott, ötleteivel egy felmérés szerint 33 307,86 USD-t ér a lap, felvásárlását bdk meg is hirdette: http://bdk.blog.hu/2007/03/01/eladnam_a_blogom Kell ennél több bizonyíték, hogy bdk milyen jellegű internet-humorral rendelkezik? Érzésem szerint nem. Ellenben érdemes megvizsgálni, hogy valójában miért is érhet ennyit ez a blog. Rendben, több, mint 10 éves. És? Rendben, egy József Attila-díjas író blogja. És? Rendben, sok publikált anyagot tartalmaz – és! – gyakran központba kerül, pusztán azáltal, hogy közéleti témákban fejti ki véleményét. Persze igyekszik a közéletet privát szféráját érintetlenül hagyó rendszerként értékelni (arra ott a magánéleti jegyzet-szekció), mégis gyakorta az az érzése támad az olvasónak, hogy egyértelműen állást foglal, mint határon túli szerzőként, mint magyar anyanyelvű íróként. Előbbihez természetesnek vehetjük legutóbbi Az Ung Ungvárnál című projektjét, utóbbihoz pedig a lap szinte egészét, külön is megemlítve szóalkotói tehetségét, a szavak gyakori kipellengérezését. Történt 2006-ban, hogy meghirdettek egy keresőoptimalizációs versenyt (egyszerűbben mondva: a google-ben rákeresel egy szóra, milyen sorrendben adja ki a találatokat, amelyik lap a legjobb ebben a keresőoptimalizációban, azt dobja ki először a gugli), mely a pillangószív szóra íródott. Non-profit vállalkozás, szórakozás. Bdk vette az ötletet és az akkor dúló magyarországi kampányokhoz csatlakozva létrehozott a pillangószív szóra támaszkodva fiktív pártokat, pártprogramokat, –szlogeneket, gyakorlatilag mindent, szinte csak az eredményeket, a szavazati teljesítményeket nem közölve. (Hogy ezt miért nem tette meg [érzésem szerint magas labda!] azt nem tudom.) Mindenesetre a pillangószívből, amit ki lehetett hozni, azt ő megtette. Eredményességéről szintén a blogján keresztül értesítette az Olvasót, aki vele együtt örült az elért helyezéseknek.

Csupán néhány górcső alá vehető probléma akad a lapon, melyek mellett nehéz elhaladni. Sajnálatos, hogy a sok tárhelycsere megtizedelte a visszakeresések könnyű mivoltát, mindazonáltal a mind újabb és újabb főoldalak igyekeznek betekintést engedni a központba. Internet-központot kell mondanom, ha böngészem bdk-t, mert olyannal képes meglepni, amivel – bár az eltelt idő függvényében szükségszerű – de más honlapok képtelenek. Nem kenyerem összehasonlítani profi lapokkal, hírportálokkal, melyeket szakemberek készítenek, mégis a bdk-tól telhető legtöbb az, ami megtalálható ezeken a lapokon. Ha a lelkes amatőr kategóriába sorolom a lapot, tévedek, mert izgalmas megoldásaival több, később készült honlapon is találkozok, viszont ha a profizmusát kell értékelni, sok ponton akadozik a dolog (kevés php-szkript, néhol csúnyácska dizájn [bár ez szubjektív vélemény], sok helyen korrigálatlan szövegek), ugyanakkor meglátásom szerint az a világ, amelyet épít egy ember és itt most akár Balla D. Károly, mint író, vagy mint közember legyen előttünk, akár egy átlagosnak egyáltalán nem nevezhető polgár képességeit túlszárnyalandóan működtetni képes egy adatbázist, mely nem szól másról, mint önmagáról – bravúros. Köszöneteket nem mulaszt el mondani a támogatóinak, persze itt pusztán nonverbalitásról (egy internetes központ ürügyén erről külön érdekes lenne értekezni) lehet szó, egy-egy virtuális mosoly nála mindennél többet ér. A blogger-létbe belemerülve képes rávilágítani az internetet fertőző hibákra, gyakran képzettársításait vetíti elénk, hogy az olvasótól kapható mosoly teljes legyen, kivillanjon az, aminek ki kell.

A 2007-es évről is szót kell ejtenünk, ha a honlap életéről beszélünk. 2007 megváltoztatott valamit bdk-ban. Hogy ettől többnek, jobbnak nevezhető az, amit művel (igen, itt már nem csinál, ez már túl van a puszta cselekvéstől, művészetté terebélyesedik a munka), nem tudom, ugyanakkor virtuális öngyilkosságot elkövetve posztumusz íróvá vált. Több oldalt megérdemelne ennek ecsetelése, én most mégis pár sorban szeretném ezt összegezni. Az ott olvasható bejegyzés arról árulkodik, hogy innentől minden, amit csinál [pusztán – a szerző] posztumusz. Kísérletet tesz megmásítani a tényeket, virtuális virtuozitásával bátorkodik öngyilkos lenni, groteszk tükrök tesz le, nem néz bele, viszont az olvasót, mi több a hozzászólókat, a kommentelőket készteti a helyette való számvetésre. Induljon ki mindenki magából – gondolja, bár ezt sem mondja ki. A semmihez való kapcsolata a honlapon indirekte jelentkezik, virtuális performanszokat tart fiktív helyeken, gyakran a látogatók bedőlnek a helyszín és az időpont ismeretlenségének, hogy tényleg, ez az ember ott most valamit alkotni fog, aztán az est végére kiderül, hogy nincs másról szó, csak bdk gondolkodott el azon, hogy a semmit hogyan lehet [újfent] művelni, hogy lehet teljessé tenni azt, ami nincs. (Csak egy kósza ötlet: a semmi honlapja létezhet-e egyáltalán, vagy bdk-nak létezik a semmiről szóló honlapja, csak hiába keressük a neten, nem találjuk, mert valójában nincs? A létezés, mint nem-létezés, emelkedjünk Heideggerhez?)

Végül szeretnék a posztumusz bdk-hoz küldött egyik hozzászólásból idézni szerző és hely megjelölés nélkül: „Különben mi ezzel a célod a figyelemfelkeltésen kivül? (…) azt tapasztaltam, hogy meg van a szűkkörü udvartartásod. Minek kell ehhez virtuálisan meghalni?” Bdk azóta se válaszol az említett helyen, viszont megtesz minden tőle telhetőt, hogy hitelesítse a posztumusz létformát, jelentkezik, mint hulla, vagy méginkább: nem-jelentkezik, mint élő.

http://www.spanyolnatha.hu/archivum/szekszard/19/diaknapok/tatar-balazs-janos/1085/ Spanyolnátha 2007/nyári szám

Bár az alábbi összegző kritika 6 évvel ezelőt iródott, a neten csak most vált elérhetővé ebben a blogban. Közreadjuk mi is. 

Szirtes Gábor: Balla D. Károly negyedszázada - „Volt részem napfényben,
sorsverésben…”

ezen az ócska, bontott színpadon
kihajt a gaz, akár egy kis vadon…

A nemzeti kisebbségi sorsnak, nem tudom, akad-e realistább, õszintébb, szívszorongatóbb krónikása, mint Balla D. Károly; a Kárpátalján élõ író, költõ, szerkesztõ, könyvkiadó, irodalomszervezõ, kinek helyzetelemzése és következtetései olvasói számára a megdöbbenés erejével hatnak határokon innen és túl egyaránt. Kerüljön ki tolla alól próza vagy vers, publicisztika vagy regény; szerkesszen folyóiratot – például a számos hazainál nívósabb Pánsípot –, vagy adjon ki könyvet, valamennyibôl a kettõs (többes?) sorsverésû kisebbségrôl szóló illúziótlan látlelet kerekedik ki. Mindig és mindenütt egy súlyosan beteg állapotú térségrôl, egy ezernyi sebbõl vérzõ etnikumról és annak létesélyeirôl vallanak sorai.

Ez az önvigasztalástól és önáltatástól mentes, kíméletlen õszinteségtôl áthatott mentalitás sütött ki már a kilencvenes évek elején született – irodalmi rangú – publicisztikáiból, amelyek a Kisebbségi magyar skizofrénia címmel önálló kötetben 1993-ban láttak napvilágot Ungváron. Igaz, ezekben az írásokban még mindenekelõtt a kárpátaljai magyarság lélekszámának fogyatkozása, a rossz életkörülmények, a kisebbségi jogok hiánya, az érdekképviselet korlátai miatti keserûség és elégedetlenség hangja dominál, a helyzetbõl levonható radiká¬lis(abb) következtetések megtétele nélkül. Talán azért történik mindez így, mert Balla D. Károlyban titkon, a lelke legmélyén még meglehetõsen ambivalens érzések, ellentmondásos gondolatok küzdelme folyhatott ezekben az években (amirôl korabeli versei is meggyõzõ erõvel tanúskodnak) anélkül, hogy mindez a kárpátaljai magyarság létesélyeivel, jövõjével kapcsolatos döntõ, végsõ következtetések levonásával együtt járt volna. Talán még az a remény is ott bujkálhatott a költõ gondolatai között, hogy az orosz–ukrán – megkésett és elhúzódó – „rendszerváltás” minden ellentmondásossága és felemássága ellenére is pozitív eredményekkel járhat a kisebbségek számára, hogy a kivándorlókkal szemben az otthonmaradók mindig is többen lesznek, hogy a magyarságában évtizedeken át korlátozott, „tiltó sorfalak” közé szorított kisebbség végre kiteljesítheti, megvalósíthatja önmagát. Ápolhatja nyelvét, kultúráját, karbantarthatja meggyengült identitását.
Írásai tanúsága szerint éltek még ekkor a költôben hitek és remények, álmok és illúziók, ahogyan az 1990. szeptemberében írott Közös sorsverésben megkísérelte a válaszadást a nagy kérdésre, arra, hogy van-e értelme ilyen körülmények között kitartani, magyar kultúrát mûvelni, érdekeket védeni? „Van értelme – válaszolta egy évtizeddel ezelõtti írásában –, mert hátha nem a nagyobb falat kenyeret, a szebb ruhát várják el tôlünk gyermekeink, hanem azt, hogy a kisebbségi lét sehogyan másként meg nem élhetõ élményét megadjuk nekik. Mert vannak e létnek szépségei; a közös sorsverésben közelebb hajlik a lélekhez a lélek, s ami kint hiányzik, azt bent talán megtermi a szükség.”
 

Ám a „kisebbségi lét szépségei” azóta ködbe vesztek, a közös sorsverésben pedig – Balla D. szerint – egyre kevésbé és egyre ritkábban „hajlik lélekhez a lélek”, ha egyáltalán néha-néha még sor kerül rá. Viszont azóta elmélyült a kárpátaljai magyarság válsága, a korábbi évtizedek politikai kaszárnyáját a gazdasági és szociális nyomor váltotta fel, a rendszerváltás eufóriájának helyébe csalódások sora lépett, ahogyan minderrôl összefogottan és elemzõen ír Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében, avagy a kárpátaljai magyarság létesélyei az ezredforduló küszöbén címû esszéjében. (Magyar Napló, 1999. szeptember.) Következtetése: „…az Ukrajnában uralkodó gazdasági–társadalmi viszonyok elnemzetietlenítõ hatása nagyságrendekkel felülmúlja a korábbi ideológiai-politikai presszió asszimiláló hatását.” És mindeközben a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetei egymás közötti és belharcaikkal vannak elfoglalva, az anyaország az európai uniós csatlakozás bûvöletében él, az anya- és apaország pedig a kisebbségek feje fölött kacsint össze egymással, mit sem törõdve azzal, hogy a kisebbség fokról fokra veszíti el erejét, önreprodukciós képességét. És még valamit: erkölcsi tartását.
 

A korábbi remények helyébe – vallja B. D. – a kiábrándulás lépett, a minõségi sorvadás riasztó perspektívája, a nagy illúzióvesztés: „csalódás saját képességeinkben” – írja. És amíg az író saját korábbi kérdésfelvetései akörül mozogtak, hogy az új helyzetben vajon miért talál olyan nehezen magára a kárpátaljai magyarság, miért tud olyan nehezen élni a hirtelen adódó lehetôségekkel, addig mára mindez meglehetôs változáson ment át: az ezredvég kérdése számára már az, hogy ez a magyar kisebbség miért nem tudott élni lehetôségeivel, miért veszítette el önreprodukciós képességét, miért demoralizálódott, miért vált sorsvesztetté? És persze az is, hogy mi lehet az írástudó feladata ebben a helyzetben?
 

Most megjelent verseskötete, amely a hetvenes évek végi indulástól, hat verseskönyv és a legújabb (kötetben eddig nem szerepelt) versek válogatott gyûjteménye, nem csupán a negyedszázados alkotói pálya keresztmetszete, hanem válaszadási kísérlet is ezekre a kérdésekre. A könyv természetesen a költôi léthelyzet változásainak hû tükre, a költôi hivatástudattól átfûtött, a gyakori meghökkenésekkel teli mûveket tartalmazó indulástól, a romantikus álmok korától, a kamaszkor nagy-nagy mindent akarásától, „a tudat anyagcserezavaraitól” (Régi verseim olvasom) kezdôdôen egészen a költôi szerepfelfogás radikális megváltozásáig, melynek eredményeként a korábbi, a „népével eggyéforrt”, a kisebbségi magyarság sorskérdéseit felvállaló, a „dacból vállalt missziót” kiteljesítô költôideál helyébe – az illúzióvesztések és csalódások nyomán meg az új helyzet következtében – az egyént, az individuumot, az erkölcsi helytállást, az általános emberi problémákat elôtérbe állító, a korábbiaknál általánosabb, szélesebb horizontú, egyetemesebb költôi szerepre vállalkozó alkotói magatartás lépett. A Bontott színpadon címû ciklus versei – a Vezérlõ, a Fortélyos, a Fölényes, a Szomjas és a többi – ezt bizonyítják.
 

A Halott madárral címû válogatás a kettõs kötõdés korábbi ideájának elôbb elhalványulását, majd fokozatos meghaladását, a szülõföldhöz, az Ungvidékéhez és az anyaországhoz történô egyidejû kötôdést, a hazafiság és a nemzeti identitás együttes érzésének az alkotói pálya elsô felében történô feltétlen vállalását és képviseletét jelzi. Ez emelte a hazafias líra tökéletesen megformált, jelentôs alkotásai közé a Tövisek közt címû 1988-ban írt verset, amelyre egy év múlva már a „szeret / nem szeret”, a „szeretem / gyûlölöm” ellentétpárjának ismétlése feleselt (A város, 1989), mígnem a kilencvenes évek második felére megtörtént a keserû leszámolás mindazzal, amit a mindenekelôtt érzelemtelített hazafiság korábban jelentett a költô számára. (Számozott éveim, 1997, Ezredvégi éjszaka, 1998, Ha álmod vinne Dániába, 1998). Ahogyan a közéleti költô helyét a magánéleti, a közösségiét az általános emberivel vívódó foglalta el, úgy lépett az érzelmek primátusa helyébe – most már tagadhatatlanul és vitathatatlanul – a hideg racionalitás, a nehezen kiérlelt gondolatok eredményezte józanság. Ami mögött nem csupán a kilencvenes évek változásaiból levont negatív következtetések húzódnak meg, hanem az anyaországba vetett korábbi hit megrendülése is. A felismerés: az anyaország és a határokon túlra szorult magyarság viszonya sokkalta bonyolultabb, semmint azt bárki gondolhatta volna. Így jelenik meg a Nagy Shengeni Fal magyart magyarral nem összekötô, hanem egymástól elválasztó, riasztó képe. Vele a kettôs mostohaságra ítélt kárpátaljai magyarság csaknem kilátástalannak ítélt jövôje.
 

Ám a Halott madárral címû új kötet nemcsak Balla D. illúzióvesztéseirôl, azonosságtudatának változásairól tanúskodik, hanem kiváló stílus- és nyelvérzékérôl, csiszolt, kiérlelt nyelvhasználatáról, költôi formagazdagságáról is. Pontosabban ezek metamorfózisairól a negyedszázad során, arról, hogy már az indulás éveitôl milyen biztos kézzel használta a hagyományos négystrófás építkezést (Táj sólymokkal), miközben kísérleteinek eredményeként megszülettek saját formái, megjelentek bravúros nyelvi játékai és az ebben a kötetben is domináló szonettek, az Árokszélenbôl átvett igazi mestermûvel, a maradandónak tekinthetô, emelkedett líraiságot és mély bölcseletet egyaránt tartalmazó Hittel higgyem címû szonettkoszorú tizenöt, fölényes szakmai tudásról tanúskodó darabjával.
 

A hagyományos nyelvi eszközökkel teremtett világ határainak átlépésére tett kíséletekbôl – melyek az Árokszélen címû kötet Metaforte ciklusa képverseinek eredeti és látványos kifejezésmódjában sûrûsödtek össze – itt keveset láthatunk, ám a sajátos kifejezési formák és eszközök teremtésére való képesség, a nyelvi szabályok fellazítására irányuló törekvés, a játékos nyelvi megoldások alkalmazása a válogatott kötet anyagában is fellelhetô. Igaz, a poétikai szélsôség határainak átlépésére a költô itt nem vállalkozik, ám a tipográfia kifejezôerejére való támaszkodás, a szöveg tipográfiai megjelenítésére tett kísérletek, a betûméretek, betûalakzatok és elhelyezésük a textúrában idônként itt is nyelvi kifejezôeszközként funkcionálnak. Kevésbé hangsúlyos jelentkezésüket azonban annak jeleként is értékelhetjük, hogy bár ez a költõi útkeresés immanens részét képezte (és talán jelenti ma is), ám mégsem váltak és válnak valószínûsíthetõen a jövôben sem Balla D. költészete formanyelvének meghatározó elemeivé.
 

A kötet kilencvenes években született versei a szonettforma, a hagyományos négysoros strófák és az egyéni, sajátos versépítkezés együttes, egyidejû elõfordulását mutatják. A korábbi szóviccekre, szójátékokra, a játékos nyelvi megoldásokra – például a szonettsorokhoz illesztett három szótagú szavakra – mintha egyre kevésbé lenne szüksége a költõnek mondanivalója kifejezéséhez. A korábbi konkrétság helyébe lépõ látomásosság, az ábrázolásmód képi áttételeinek növekedése, az elvontság erõsödése ezt már sem szükségessé, sem lehetõvé nem teszik számára. Költészete a korábbiaknál tudatosabban építkezõvé vált, feszesebb formákkal dolgozik, a gondolatiság elmélyülése és az ehhez adekvát kifejezésmód egymásra találtak. Egyre erõteljesebben csendül fel költészetében az egyéni, mással össze nem téveszthetõ hang.
 

Ahogyan a világ változásaival, a közép-kelet-európai térség rohamléptékû történéseivel párhuzamosan kristályosodtak ki e rendkívüli érzékenységû alkotónak a magyarság helyével, szerepével és esélyeivel kapcsolatos nézetei, úgy ment át elengedhetetlen változásokon költõi világlátása és kifejezésmódja is. Egyre eredményesebben találva rá az új következtetéseknek és a megváltozott költõi szerepfelfogásnak megfelelõ hangra, nyelvi apparátusra, stílusra és kifejezési eszközökre.
 

Így rejti magában Balla D. Károly már ma is jelentõs költõi életmûve egy minden korábbinál magasabb szintû folytatás és kiteljesedés reményteljes lehetõségeit. Itt az ideje annak, hogy a hazai olvasóközönség és a kritika ítélõszéke elé kerüljön a negyedszázados alkotói pályát reprezentáló új verseskönyv, a szerzõ tizenegyedik kötete.

(2000)

Balla D. Károly: Szembesülés

„Nyelvében él a nemzet” - Széchenyi István szállóigévé nemesedett mondását gyakran idézzük, mint a magyarság megmaradásának alapvető kritériumát. A nemzet azonban több is, mint az egy nyelven beszélők közössége. Ernest Renan francia író szerint a közös múlt, az emlékek, az áldozatok, a győzelmek, gyakran a közös gyász, az események egy szólamra hangolt átélése, az együttmaradás szándéka kovácsolja ki a nemzettudatot. A nyelv pedig eszköz, a nemzettudat ápolásának eszköze. A nemzet, a nyelv és a kultúra (és ezen belül az irodalom) közötti kapcsolatoknak azonban lehetnek eltérő formái. Philip Roth amerikai, George Orwell angol,  James Joyce ír, Yann Martell kanadai, J.M. Coetzee dél-afrikai író, nyelvük mégis közös: az angol. (Churchill szellemes definiciója szerint az angol és az amerikai két testvérnemzet, amelyeket csak a közös nyelv választ el egymástól.)

Sütő András és Fodor Sándor Erdélyben, Dobos László és Grendel Lajos a Felvidéken, Végel László és Gion Nándor a Vajdaságban, Balla D. Károly és Vári Fábián László pedig Kárpátalján élnek és alkotnak, mindannyian magyarok, és mindannyian magyarul írnak. És akkor még nem szóltunk Márai Sándorról és Wass Albertről, a „tengeren túli” magyar irodalom két világító tornyáról. Ők - és szerencsére még sokan mások - az egységes, ám többszólamú magyar nemzeti irodalom prominens képviselői, akik számunkra nem a „határon túliságot”, hanem a „határok fölöttiséget”, a magyar géniusz egyetemességét jelképezik. Irodalmunk egy és oszthatatlan: nincs „határon inneni” és „határon túli” magyar irodalom. (De hát akkor hol a határ? Kissé idétlen szójátékkal azt mondhatnánk, hogy a határ Londonban van. Mármint Határ Győző, a magyar irodalom nagy öregje.)

A földrajzi határokat a pártatlan és bölcs természet, a politikai határokat pedig a győztesek érdeke, nem ritkán bosszúszomja hozza létre. Sokan ismerik e régi anekdotát: „Halljam, hol éltél, merre jártál, mit műveltél a Földön” - kérdezi Szent Péter a mennyország kapujában toporgó lelket. „Hát, én az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem, ott jártam iskolába. Aztán rőfös segéd lettem Csehszlovákiában, később pedig saját boltot nyitottam Magyarországon. Utána hosszú éveket robotoltam a Szovjetunióban egy kolhozban, majd nyugdíjasként haltam meg Ukrajnában.” - sorolja a lélek. „Hát akkor, fiam, te valóságos világutazó voltál, mint a Marco Polo!” - álmélkodik Szent Péter. „Szent Atyám, én? Egész életemben ki sem tettem a lábam Ungvárról!”

Nos, Balla D. Károly kárpátaljai író, költő, szerkesztő és „virtualizátor” (Isten éltesse sokáig!) is konokul ragaszkodik szülőföldjéhez. Következzék rövid önéletrajza: „Soha nem laktam másutt, mint Ungváron. A születésem utáni évtől kezdve még a ház is ugyanaz. Minden más megváltozott körülöttem; nagyrészt magam is. Jobb költők az én életkoromban már rég halottak voltak: éveim számát egy ideje 50-re kerekítem fel. A könyveimét 20-ra. Amennyi ezeknek a híja, épp annyi a többletem, ha azt mondom: 30 éve publikálok és 25 éve jelent meg az első kötetem. 1989-től vagyok szabadúszó - és néhány éve talán szabad is. Hibáim az erényeim és erényeim a hibáim. Annyi a hendikepem, hogy páholyból nézhetem a világot. Nagy sikereim kis kudarcokból állnak össze; és sikerek sorozata rajzolja ki fiaskó-életemet. Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazz-gitáros. Összefoglalható világnézetem és behatárolható identitásom sem lesz már soha.”

Balla D. Károly nem készült írónak, 22 éves koráig fényes fizikus-karrierről álmodott, az egyetemen a tömegvonzás newtoni egyenleteit tanulmányozta elmélyülten, de aztán lelkének tér-idő szerkezetét rabul ejtette az irodalom gravitációja. A newtoni alma nem esett messze a fájától, hiszen Balla D. Károly édesapja, Balla László a kor népszerű írója-költője és jóval kevésbé népszerű irodalompolitikusa volt. Az atyai példa mindkét  (pozitív és negatív) irányban hatott: Balla D. Károly éppúgy a míves szavak mesetere lett, de elvből kerül mindenféle csoportosulást, szervezetet, egyletet, politikai vagy ideológiai elkötelezettséget. Kilépett, ha volt honnan (pl. a budapesti Írószövetség), vagy be sem lépett. Balla D. Károly független, öntörvényű személyiség, „magános és magányos farkas”, nem tűr béklyókat, nem szereti, ha beskatulyázzák: „...író vagyok, ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana.” Az írót művei alapján kell megítélni, az eredetigazolást meg kell hagyni a harmadkézből vásárolt autóknak. Neki nem gyökerei vannak, hanem szárnyai - mondja büszkén. A kritikusok és a pályatársak egy része összeférhetetlen, nehezen kezelhető embernek tartja, ezzel ő is tisztában van, amikor egészséges öngúnnyal állapítja meg: „Kétség kívül integráló személyiség vagyok. A kárpátaljai magyar írótábort például sikerült egységbe kovácsolnom. Igaz, hogy magam ellenében…” Balla D. Károly nagy „találmánya” az internetes „virtuálé”, az Ungparty nevű magánhonlap. A Gutenberg-galaxis magyar csillagai talán halványabban ragyognak Kárpátalján, mint másutt, ezen felül az ukrán hatóságoknak sajátos vámfilozófiai elképzelései vannak az írott szó kereskedelméről, ezért Balla D. Károly az író és olvasói közötti interaktív kapcsolat „menedzselésére” a messze átjárhatóbb, korlátok nélküli elektronikus galaxist választotta. Az internet a szabadon áramló gondolatok szivárványhídja, amelyen a Kárpát-medence magyarjai „vízum” nélkül közlekedhetnek. Balla D. Károly honlapjának szerteágazó ösvényein barangolni mindenki számára kivételes élmény.

Néhány héttel ezelőtt jelent meg Balla D., Károly legújabb könyve, címe: „Szembesülés”, alcíme: „121 argumentum egy regényhiány környezetéből”. A könyv nem regény, inkább egy nem-regény, egy antiregény, nincs klasszikus szerkezete, nincs az idő tengelyére felgubancolt cselekménye, nincs linearitása. Alföldi Jenő irodalomkritikus elismerően írja: „A Szembesülés …sziporkázó szellemmel, véresen komoly játékossággal megírt műfajegyveleg a regényelmélet, az alkotáslélektan, a műhelymunka, az alkotásra fordított válságállapot, az aforisztikus bölcselet, a paradox gondolkodás és főleg a mindig új kérdésekbe botló önismereti működés jegyében…A könyvet nem lehet letenni, amíg el nem olvastuk. Ritkán válhatunk ennyire társszerzőjévé egy remekműnek.”

És hogy mit hoz a jövő? A mozgásában korlátozott, ám a szellem szárnyain szédítő magasságokban röpködő, briliáns tollú Balla D. Károly erre is tudja a választ: „A jövő már megtörtént. Csak én még nem éltem akkor.”

Könyves Kata


Forrás: http://www.apaczai.com/konyvt/ajanl/html/ballad.htm

G. Tóth Károly:

2005. október 10.
Pécs, Pannon Magyar Ház
Balla D. Károly: Szembesülés

Hiányregény, esszéregény, werk-szövegek, fragmentumokként meghatározható különböző szövegtípusok gyűjteménye — ilyen és hasonló, a változatos irodalmi kísérletekre érzékeny fül számára is olykor meghökkentő műfaji minősítéseket hallhattak a jelenlévők a kárpátaljai szerző legújabb könyvének Szirtes Gábor, a Pro Pannónia Könyvkiadó igazgatója által vezetett bemutatóján.
De a szerzőnek — akit joggal tarthatunk a kárpátaljai magyar nyelvű irodalom egyik reprezentánsának —, a könyvhöz vezető, s a bemutató alkalmával elmesélt életútja is tartalmazott meglepetése-ket, példázva az élet és irodalom érzékeny és olykor tendenciájában is felettébb komplikált kimenetelű összefüggéseit. A történet szerint az ungvári születésű Balla D. Károly kamaszkorában mindenek-előtt a fizikához vonzódott. A családi tradíciók (szerkesztő, író-újságíró apa) által kínált életpályától eltérően sokkal közelebb álltak hozzá a fénysebesség, a relativitáselmélet univerzális kérdései — s mondjuk a fizikai Nobel-díj (kamasz)álma. A változást az első, (mára feltétlenül) éretlennek érzett verskötet (mivel azért írogatni kellett) hozta meg: az ismertség, ismertté válás, a szerelem, barátság útjain a dolgok utáni természetes érdeklődés, a körülmények, és a kötelezően jelentkező felelősségvállalás révén a fiatal szerző egyszer csak a kárpátaljai irodalmi élet középpontjában találta magát. Ennek szervezőjévé, motorjává válva számára is a sorsvállalás, a kisebbségi sors kérdései váltak meghatározóvá. Így/következésképp Balla D. Károly a sorsvállalás emblematikus alakjává válhatott. Azonban itt is elkövetkezett az újabb fordulat, nem szándékosan, hanem a szerző szavaival: „mindez megtörtént velem.” Ez a fordulat a 90-es évek körül zajlott le, amikor is úgy tűnt fel, hogy az a veszély válik egyre inkább valósággá, melynek során a kisebbségi kérdésekkel való egyébként őszinte és szükséges foglalkozás a szerepekbe való belemerevedéssel járhat együtt. Ez pedig a kifeje-zésmóddal, az adekvát formával kapcsolatban is kétségeket támasztott. S innen már — ki tudja, hogy nem a „történelem cselének”, furcsa fintorának megfelelően-e —, ha nem is egy, de valóban nem sok lépés kellett ahhoz, hogy szerzőnk, a pl. Grendel Lajos által is vallott követelményt szem előtt tartva, hogy ti. a lokális mellett tessék a világegyetemig kitágítani a láthatárt, visszatérjen az ifjúkor mindenekelőtt az egyetemességet figyelembe vevő szemléletéhez. Mindez a minden eddigi tisztázását, az eddigiekkel való gyötrelmes szembenézést is megkövetelte, ami elől nem lehetett elmenekülni. És implikálta a Szembesülés című regényt is. A szerző nehézségei, dilemmái azonban bizonyos szempontból itt (újra)kezdődtek, ameny-nyiben világossá vált, hogy a művét a mindennapi, megtörtént valóságra emlékeztetően, ikonszerűen nem lehet megírni, legalább két okból nem. Az egyik, hogy az így formát öltő mű személyes érzé-kenységeket sértett volna. A másik, a fontosabb: a szerzői előérzetek szerint (s ez főleg a probléma horderejéből következik) a megvalósítás a lapos, közhelyszerű köznapisággal fenyegetett. Mivel viszont a megírás kényszere elháríthatatlan volt (a kibeszélés igénye, a megvallás szándéka, az önbe-csülésre, az igazság feltárására felszólítottság), olyan formát kellett, ill. sikerült találni, ami ha nem is feltétlenül ismeretlen elemekből építkezik, de megkomponálásában egyedülállónak mondható. S hiányregény tehát azért, mert a mindennapi valóság szerinti történet hiányzik belőle, mint ahogy az összefüggő történetmondás is hiányzik. Mindezeket, ill. a mű középpontjában álló etikai-erkölcsi dilemmát a szerző a görög mitológiában az átreidák sorsát megelevenítő Oresztész–Elektra történetre játszatja rá. Pontosabban annak jócskán megváltoztatott viszonyrendszereket bemutató parafrázisára, amelynek során az el nem mondott történet, a hiányregény és az esszé-, werk-, fragmentum-, töredék-, lexikon-, és más szövegekből álló együttes játszik „párbeszédet”. A kitapintható, ismert, oresz-tészi „párhuzamtörténet” szerint a fiúnak választania kell az apai, genetikai örökség és az ettől eltérő szellemi között. A zeuszi hatalomgyakorlásban részt vett apai örökség megtagadása nem kerülhető ki, de — további őrlődéseket okozva — az elutasító magatartás gyarlóságai is tagadhatatlanok. Az embernek főleg(?) önmagával való, „illetlenül őszinte” szembekerülései során a személyiség autonómiája, szabadsága lehet az egyetlen iránytű, az igazi tét. A kínzó szembesülések végeredménye, hogy minden feltételek között meg kell határoznia magát a világban (s az olvasót is erre szólítaná fel ez a mű), a gondolkodó, etikus emberrel szemben, ha kegyetlenül szigorú is, de alapkövetelmény. S a világ végeredményben azért mégiscsak élhető (kell hogy legyen), a mindenkori én „énjének” minden keserves megpróbáltatása, bizonytalankodása, időszakos „eltörlése” ellenére is, vagy éppen azzal együtt — és lehet, ez is kikerülhetetlen feltétel — az Elektrák segítségével. A Szembesülés kínzó őszinteségre ösztönző, bonyolult műként mutatkozott be, nyelvében, kompozíciójában, gondolatisága, morális követelményei tekintetében egyaránt.
Szerzőjének játékos-önironikus megjegyzése („Ha nem én írtam volna, én magam sem olvasnám el”) is erre utalhat. Trükkregény — hallatszott el az utolsó minősítés. Vagy amit akartok — tehetjük hozzá. Sugallja, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy mindannyian, mindig úton vagyunk. És hogy reménykedjünk benne, olykor azért szó lehet a megérkezésről is.

(forrás: ECHO pécsi kritikai szemle)

Részletes beszámoló BDK blogjában